Kovács Endre vagyok, jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karának doktorandusz hallgatója, jógaoktató és néha gyerekekre is vigyázom.
Buddhista családban születtem, és bár a szüleim a buddhizmus tibeti ágának hívei, ezen keresztül kapcsolódtam Indiához. Sokat agyaltam azon, hogy mi lehet a buddhizmus eredete, milyen lehetett a múlt különböző korszakaiban, foglalkoztatott a szimbólumrendszere, és elengedhetetlennek éreztem megismerni és megkísérelni megérteni azokat a kultúrákat, ahol évszázadok óta jelen van, és azokat, ahol valamikor jelen volt.
Emellett gyakoroltam is a tibeti buddhizmus kagyü nevű ágát. Később jelentkeztem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, hogy klasszikus tibeti nyelvet tanuljak, végül mégis az ember mint társas lény tanulmányozása kötötte le a figyelmemet, ezért az ELTE Kulturális Antropológia szakjára mentem tovább mesterképzésre, miután megírtam a saivizmus és vadzsrajána buddhizmus szintéziséről szóló szakdolgozatomat.
A tervem, hogy Indiába menjek terepkutatásra, végül több okból kifolyólag nem valósulhatott meg, ezért a modern társadalmak vallással való kapcsolatát kezdtem vizsgálni, az új vallási mozgalmak és a New Age mögötti társadalmi igényt, az „elvarázstalanodás” jelenségét. A kétéves mesterképzés után nem éreztem úgy, hogy a kutatás lezárult, ezért jelentkeztem az Interdiszciplináris Társadalomkutatások doktori programra, ahol ösztöndíjasként folytathattam a kutatást.
Ezen idők alatt négyszer jártam Indiában, kétszer Nepálban és egyszer Srí Lankán, ami rengeteget adott hozzá mind a tudományos kutatásaimhoz, mind a vallási életemhez, valamint a jógagyakorlásomhoz. Ez utóbbival kamaszkorom óta foglalkozom. A jóga fogalmához számtalan koncepció tapad, az általam bejárt országokban hagyományosan egészen mást jelent, mint nálunk.
Kiemelném, hogy nem csak az ászanázást, vagyis testgyakorlatok végzését értem alatta, de nem is egy jól meghatározható komplex rendszert, hanem olyan praxist, ami több vallási hagyománynak sajátja, és amely egy eszköz az adott vallás céljának beteljesítésére. Ilyen alapon a jóga nem csak testtartás, légzés, életmód, önismeret, meditáció vagy filozófia, hanem szinte bármi, ami az élet és halál folyamatos körforgásából megszabadít (móksa), vagy ami megszünteti a szenvedésünk gyökerét és téves énképzeteinkhez való ragaszkodásunkat „ellobbantja” (nirvána).
Társadalomtudományos szempontból pedig a jóga egy társadalmi jelenség. Jelenlegi formájában jól tükrözi, hogy milyen társadalmi igényeket elégít ki, hiszen az egészséges élet, az egyéni szabadság, testtudatosság mellett valamilyen „múltban elvesztett” értéket képvisel, a hitelesség és eredetiség aurájába öltöztet.
