A legutóbbi előadásom egyik központi kérdése az volt, hogy mennyire formálnak bennünket őseink mítoszai. Az ezek mögötti valóság akkor is hatással van ránk, ha nem ismerjük pontosan a mítikus történeteket, vagy ha nem hiszünk bennük.
Nem hasonlítunk-e például a görög héroszokra, amikor úgy érezzük, hogy egyetlen élet alatt kell maradandót alkotnunk, kihoznunk életünkből a maximumot? Hiszen nekik mindent meg kellett tenniük, hogy haláluk után emlékezzenek rájuk, és így elérjék az öröklétet azon keresztül, hogy emlékeznek rájuk.
Úgy tűnik, ma is hasonló módon működünk, anélkül hogy ennek tudatában lennénk. Nem tudjuk pontosan, miért, de mindig a „kiteljesedés” lehetőségét keressük. Mindenből a maximumot akarjuk kihozni, törekszünk a tökéletességre, keressük a tökéletes embereket, a tökéletes párt. Egy üzlet sosem lehet elég sikeres; mindig a további fejlődésen jár az eszünk. Még a történelmünket is egy folyamatos fejlődésként képzeljük el.
Vágyjuk azt, ami „autentikus”
A fogyasztásunk szintén ezt a szemléletet tükrözi: amit szeretünk, birtokolni akarjuk, és mindig az „autentikusat” keressük. Legyen minden valódi, legyen igazi, és persze mi magunk is legyünk valódi „önmagunk”. A legfontosabb pedig, hogy mindez az „enyém” legyen: az individuum kultusza ma mindennél fontosabb.
Ez a szemlélet gyakran megfigyelhető azoknál a nyugati embereknél is, akik valamilyen hindu vagy buddhista hagyomány útjára lépnek. Ők gyakran azonnal szeretnék megvalósítani annak „legeredetibb” verzióját. Nincs idő kétes hátterű gurukkal időt vesztegetni, azonnal meg kell világosodni.
Ha néhány éven belül ez nem sikerül, a piacon mindig van új lehetőség: valami még „autentikusabb”, valami titokban örzött tudás, amit most fedeztek fel. Valódi sámánok, valódi guruk, valódi orvosságos emberek. A lényeg, hogy ez még eredetibb, még különlegesebb, még ritkább legyen. Mint egy áru.
A legjobb, ha olyan helyre visznek, ahol te vagy az egyetlen „idegen”. De van ennél is jobb: amikor valaki már „átlát a szitán”, és jobban tudja a hinduknál, hogyan kell hindunak lenni, vagy az amazóniai törzseknél, hogyan van a yopo és az ayahuasca. Jobban érti a jógát, mint a jógik, és a buddhizmust sem értelmezi félre úgy, mint a ma élő buddhista kultúrák tagjai. Hiszen jobban tudja, mi az „eredeti”.
Ezt a kalandot lehetőleg egy volt gyarmatbirtokon kell átélni, autentikus környezetben. Jó távol azoktól az évszakoktól, amelyek lassításra kényszerítenének. Nyáron európai kényelem, télen trópusi napfény; ha pedig jön az esős évszak, akkor vissza a nyári melegbe, hiszen a tél és a monszun időszaka lelassít és passzívvá tesz minket ahhoz, hogy gyorsan sámánná, varázslóvá, jógivál, dzsívan muktivá, tantrikus mesterré és papnővé válljunk. Tudom, hogy ezek mögött a valódi megismerés vágya állhat. Sajnos azonban gyakran kulturális kisajátítás lesz az eredménye.
Közösségi létezés
De vajon, ha nem hinnénk valahol mélyen, hogy egyetlen élet alatt kell kihoznunk magunkból a maximumot, akkor is ennyire rohannánk önmagunk tökéletesítése felé? Úgy tudom, hogy valamikor ez a törekvés közösségi felelősségvállalással is járt: az egyéni alkotások hozzáadtak valamit a közös valósághoz, a közösség örökségéhez. És bár az egyén egy életen belüli kiteljesülése is cél lehetett, ez egy közösségi identitással társult. Ma sokszor hiányzik ez az összekapcsolódás, és helyette az egyéni kiteljesedés vált kizárólagossá.
Önreflexió
Nyugati emberként magamat sem tartom kivételnek. Nem gondolom azt sem, hogy alapvető probléma lenne a magyarokkal, az európaiakkal, a kereszténységgel, a modern intézményekkel vagy bármivel, ami nyugativá tesz. Szeretem a zabtejes flat white-ot, gyakran nézegetni magam a tükörben és sokat vagyok elfoglalva magammal a gondolataimban is. Ivóvízzel öblítem a WC-t, és négyszer jártam Indiában – de egyszer sem monszun idején.
Az utazást nem bűn, a megismerésvágyunk pedig hasznos lehet, de legyünk nyitottak más emberek valóságára, ha már odalátogatunk. A nyugati kultúra egyik szépsége éppen az, hogy kritikusan kérdőjelezi meg önmagát, használjuk ezt jól. A vallások történetének kutatása is csodálatos, ha az autenticitás nevében nem nézünk le másokat. Inkább kezdeményezzünk párbeszédet!
Ebben a szellemben probálom megfigyelni magamat és a kultúrámat más kultúrák tükrében, valamint néha tanulni, kicsit lelassulni. Próbálok nyitott lenni és úgy tekinteni másokra, hogy ne az én nyugati elvárásaimon és kategóriarendszeremen keresztül értelmezzem azt, amit kapok egy indiai utazástól, az ott élő emberektől.
Lehetőség szerint már nem elvárások mentén utazok egy elképzelt indiába, ahol aztán csalódok, ha nem azt kapom, amiért mentem. Mióta így próbálok létezni, sokkal jobban szeretem és egyre inkább érteni vélem az indiai kultúrát és a sajátomat is, mindkettőt a maga sajátos előnyeivel és hibáival.
Ha kíváncsiak vagyunk az indiai vallási hagyományokra, próbáljuk meg alázatosan és nyitottan azoktól eltanulni, akik ezt kultúrájukban őrzik és elégedjünk meg az egyszerűvel. Szerintem néha abban van a legvelősebb tanítás. Nem is biztos, hogy ezeket vallásos hinduktól fogjuk megtanulni, néha a legtöbbet egy taxisoför vagy egy zöldségárus megjegyzése ad (ahogy itthon is). És ne féljünk ezt nyugatiként integrálni – máshogy úgy sem tudjuk. Csak ne játszuk meg magunkat és ne sprinteljünk el a halálig, eljön az magától is.
